...Tűzforróra hevült testén verejték gördült. Ziháló, hörgő lélegzete a legfájdalmasabb hang, mit valaha hallottam. Csak ültem az ágya szélén és kértem "VALAKIT", hogy segítsen, arra kértem, hogy csak még egy levegőt vegyen. Lábát ezernyi vérvörös gennyedző seb borította, mely tarjagossá vált és úgy nézett ki, mintha éppen a pokol bugyrának egyik izzó vízfolyamába lépett volna. Talán abba is lépet… Így teltek az éjjelek hosszú heteken át. Így néztem nonhumanoid gyötrelmeit annak, kitől életemet kaptam egy nem is oly régi napon. S ahogyan ott ültem és bámultam tehetetlen, s áldozón a szebb napokra gondoltam. Arra a napra, amikor az orgona bokor alatt üldögéltünk és énekeltünk. Arra, amikor cinkosan együtt nevettünk, és senki sem tudhatta mik vagyunk mi egymásnak. ÉDESANYA-kám! Így szólítottam. Na, meg Anyika. Mikor telefonon hívtam, csak ennyit mondott a vonal másik végén: "Mi újság kicsirigó, dalolj nekem valamit, hisz oly rég befagyott már a csőröd!" Én pedig csak modtam, mondtam, zúdítottam a sok vélt, vagy valós fájdalmat, s közben észre sem vettem, hogy némán haldoklik. De valódi tánca az elmúlással nem ekkor kezdődött. Talán már azon a napon elkezdődött, amikor alig 18 évesen felszállt egy vonatra és a nagyváros felé vette az útját. Kis bőröndjében nem sok ruha lapult. De, volt köztük egy, ami különösen kedves volt. Édesapám, így emlékszik rá: "A csengő össze-vissza kalimpált, majd szellő léptek suhanását lehetett hallani. S, ekkor megjelent a kapuban, a leggyönyörűbb nő, kit életemben láttam. Méghozzá, egy napsárga testhez símuló farmerban. A szeme oly gyönyörű volt, mint két szikrázó gyémánt. Akkor döntöttem el, hogy ez a nő lesz a feleségem." A döntés, vonzotta a végzetet.
Azt mondta nekem egyszer! "Fiam, a megtörtént elvehetetlen!" Talán igaz, talán nem. A múlt eseményeit azóta is kitörölhetetlenül cipelem magammal egy hatalmas raffiazsákban a vállamon. Gusztustalan egy "jószág" barna, durva anyagú, olykor büdös. Vannak rajta foltok és szakadások, másütt azonban befoltozott lyukak is. Szája egy kednerkóc kötéllel van betekerve, amin rengeteg gubanc van, ezek talán örökre rajta maradnak, hiszen olyan erősen összekuszálódtak a szálak, hogy az én puszta kezem már nem is elég a kibogozásához. De, a zsák mélyében azért lapul néhány kincs is, ezek régről vannak ott. Még kislány voltam, amikor csak bedobáltam őket. Hangok, dallamok, Illatok, főként édesanyám testének illata, kezének puha meleg simítása. Tekintetének emléke is ott kuporog valahol mélyen a feneketlen raffiazsákban. Ujjainak kecsessége, ahogy a zongora billentyűit simította. Az este, amikor a hideg pince egyik poros helységében az öreg hangszer gyertyatartójára égett a viasz. S, ő csak énekelt szüntelen, én pedig hallgattam őt és láttam égszínkék szemébe szökő könnyeit. Mintha már akkor tudta volna, hogy nem látja gyermekemet soha. Talán már akkor tudta… Talán ezért volt minden perc oly fontos neki. Biztosan ezért mesélt annyit. Hosszú éjjeleket beszélgettünk át. Mindenről, de volt, hogy semmiről. Az életről. Az övéről, az enyémről, a miénkről. Néha csak kedvenc regényeinek történetén át tanított észrevétlenül, máskor meg sztorizgatott. Erőről, tiszteletről, büszkeségről, gyávasáró, bátorságról és vakmerőségről. Például Arról, hogy Szegedi papa, hogyan nevette ki a kisgyermek fantáziájában élő gyilkosságot. Erre, így emlékezett:
"Kitajka Mari egy ármánykodő lány volt, hosszú barna hajfonata lógott két oldalra. Piros szalag is volt benne, hiszen tehetős szülők egyszem gyermeke volt. Mari kedvenc szórakozása az volt, hogy másokat kigúnyolt. Én sem voltam ez alól kivétel. Berki nevem lévén, a kis gúnygombóc a "Bőrkerág" csúfnevet ragasztotta rám. De, hogy ki is volt Bőrkerág? Egy kisegér, akinek valódi neve Elemér. Két rosszcsont fiúcska csapdájába esett. A gyerekek elkapták és kékre festették. A macskának akarták adni, de sikeresen megszökött. Mikor hazaért, nem ismerte fel se anyja sem testvére és ezért kitessékelték az egérlyukból. Nem volt mit ennie, ezért elindult világgá. Azután világjárása során, sok barátot gyűjtött, de találkozott sok ellenséges lénnyel is. Egy napon a Csúnya Tündérnél talált menedéket. Ez vetett véget a vándorlásának. Végül az idők folyamán sok eső után leázott róla a festék.
Ezt akkor óriási sértésnek éreztem. Őnérzetem megtorlást kívánt. Így történt, hogy egy tavaszi délután a bandával csak ücsörögtünk az árokparton és dobáltuk egymás hajába a jancsikát, amikor Mari mögém lépett meghúzta copfom és ordas röhögésbe kezdett, majd tébolyultan üvöltözni kezdett, hogy szerencsétlen Börkerág, Börkerág. Ekkor az önérzetem vulkánként tört elő belőlem és azzal a mozdulattal megfordultam és üldözőbe vettem Kitajka Marit. Nem kellett sok és utolértem, hiszen országos bajnok sprinter voltam, s egy mozdulattal leterítettem a piros masnis pávalányt a földre és ütlegelnni kezdtem. Egészen pontosan addig ütöttem, amíg beszélt. Miután elhallgatott, iszonyatosam megijedtem és mezítláb szaladtam egészen a falu szélén álló házához, ahol Szegedi papám lakott. Az öreg meglátott, és rögtön kérdezte. Mi baj van Csucsókám? Erre zokogva nekidőltem a vállának és azt mondtam. Papám, nagy bajt csináltam. Azt hiszem megöltem Kitajka Marit. Mire papa csak hangosan felkacagott, és annyit mondott:" Nem megy az olyan könnyen." VÉgül biciklire pattantunk és elkarikáztunk együtt a lány házához és Szegedi papám a szülőkkel beszélve megtudta, hogy Mari csak elájult, de megmarad. Na, erre megkönnyebbültem, de amit az eset miatt kaptam, azt egy életre nem tettem zsebre. Apám úgy megagyalt, hogy még elájulni se mertem, mert akkor kaptam volna a másikat. Na, félre értés ne essék nem voltam ám büszke magamra. Sőt! De, az tény, hogy Mari soha többé nem gúnyolt és nem ármánykodott ellenem. "
Sok éjjelen keresztül néztem csendben gyötrelmeit, küzdelmét a gyilkos kórral. Minden éjjel 1-1 történet jutott eszembe róla, vele!
Folytatás következik...
